Csontváry-kód

Magyarországon lassan, de biztosan kimegy a divatból a bélyeg. Évtizedekkel ezelőtt még a népművelés egyik eszköze volt a levelek és képeslapok bérmentesítésére használt, ragadós hátoldalú papírdarabka. Egészen kicsi gyerekként én azokon láttam először Csontváry alkotásait.

Ma már a bélyeggyűjtés cool és senki sem csalogat nőket a lakására azzal, hogy megmutatja a bélyeggyűjteményét. Néhány fanatikus azért még elbíbelődik a színes papírdarabkákkal, a posta is igyekszik megünnepelni emlékbélyegek kiadásával az aktuális politikai kurzusnak tetsző eseményeket és személyek születésnapját. Az elmúlt rendszerben sem volt ez másként, de szerencsére akkor és most is be-be csúszik néhány rendszer független megjelenés is.

Ilyen lehetett 1973-ban a Csontváry bélyegsor, ami a festő születésének 120. évfordulóján látott napvilágot. A blokk a Sétalovaglás a tengerparton című művet ábrázolja, amely a mester utolsó ismert festménye.

A 0.40 Ft-os bélyegen Vihar a nagy Hortobágyon, a 0.60 Ft-os bélyegen Mária kútja Názáretben, az 1 Ft-os bélyegen Sétakocsizás újholdkor Athénben, az 1.50 Ft-os bélyegen Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban, a 2.50 Ft-os bélyegen Magányos cédrus, a 4 Ft-os bélyegen Jajcei vízesés, az 5 Ft-os bélyegen A taorminai görög színház romjai látható.

Ha valakinek hiányérzete támadna, az nem véletlen. Csontváry híres önarcképe nem került az 1973-as bélyegek egyikére sem, mégpedig azért, mert már 1967-ben kihozta a posta a festmények sorozat részeként.

Talán a bélyegek végleges eltűnése után valaki készít majd egy mobilalkalmazást Csontváry alkotásinak bemutatására. Nem tudom, a mester mit szólna hozzá, talán még örülne is neki, hiszen az ő ürültségében volt rendszer. A fejlődés bolondja volt.

Az életében kevésre értékelt Csontváry Kosztka Tivadar képeiért napjainkban százmillió forintokat adnak az elszánt gyűjtők. Vajon mennyit érhet egy olyan alkotás, amit nem Csontváry készített, de ő látszik rajta? Legutóbbi bejegyzésem illusztrációi között ugyanis fellelhető egy ilyen mű.

Hollósy Simon iskolájának növendékei 1894-ben

A vidám társaságnak egy fiatal hölgy ült modellt a fénykép készítése előtt, talán innen is ered a jókedv. A bal felső sarokban ott áll Csontváry, ahogyan ezt Molnos Péter, művészettörténész a közelmúltban bebizonyította. Az iskola legidősebb diákja is maga előtt tartja művét, amin nem csak a mellét álszemérmesen eltakaró nő, hanem az egyik tanulótárs is látszik, munka közben. Méghozzá épp az a kalapos, aki a fotón pont Csontváry előtt áll.

Különös ismertetőjele a kalap

A szemtelenül fiatal és laza fickó azonban nem volt hálátlan, s a lábának támasztott saját művén ő is szerepeltette kollégáját, vagyis Csontváryt. Munka közben ők épp a modell két oldalán állhattak, s azt örökítették meg, amit láttak. A nőt és egymást.

Csontváry erősen dolgozik

Vajon ki lehet ez a kalapos srác és mi lett a Csontváryt ábrázoló rajzával? A Hollósy Simon által Münchenben vezetett iskola történetének ismerői talán felismerik az ifjú tanítványt, esetleg valamilyen leírásban rá lehetne bukkanni a nevére. A képpel kapcsolatban azonban nem vagyok ilyen optimista. 120 évvel ezelőtt készült Németországban, s azóta a történelem eléggé megtépázta Európát. Mindenesetre érdekes lenne, ha valahol felbukkanna, és egy értékbecslést is szívesen olvasnék róla. Aukcióra bocsátani pedig kifejezetten izgalmas lenne.

Ki ő? Aki felismeri, kérem, írja meg kommentben!

Minden zseni őrült egy kicsit? A mi átlagos fogalmaink szerint bizony az. Csontváry Kosztka Tivadart kortársai még csak tehetségesnek sem tartották, csak nagyon furcsa figurának. A tekintetéből ítélve ezen nem is csodálkozhatunk.

Sokáig azonban nem látszott Kosztka Tivadar Mihály gyógyszerésztanoncon, hogy művészi tehetséggel van megverve. Ifjúkori fényképén a tizenkilencedik századi divat szerint hordta a frizuráját, visszafogott eleganciával viselte ruháit. Az alábbi fotón magabiztosan néz a fotómasina mellé, bajsza és szakálla épphogy pelyhedzik.

Itt még előtte áll a polgári jólétet biztosító jövő

Miután az ihlet hatalmába kerítette és a megszállottság erőt vett rajta, a külseje is jelentősen megváltozott. Sokáig azonban csak a saját önarcképei alapján tudtuk elképzelni, hogyan nézett a világra a küldetéstudatos Csontváry. Ismert volt ugyan két fotó, ami már az idősödő festőt ábrázolta, de az egyiken olyan távol állt, hogy ha nem tudjuk, ő van a képen, akkor fel sem ismerjük. A másik, igazán rejtélyes fényképen pedig oldalról, kicsit hátulról látható a mester, amint épp turistának öltözve valamit nagyon figyel.

Itt már a háta mögött hagyta a gyógyszerészetet

Néhány éve azonban Molnos Péter, művészettörténész alaposabban megnézett egy csoportképet, amely Hollósy Simon müncheni tanodájában készült. Ide járt rövid ideig Csontváry, aki akkor már elmúlt 40 éves. Későn érő típus volt. (Csontváry édesapja 66 évesen szerezte meg orvosi diplomáját, tehát a festő még nem is volt nagyon elkésve.)

A fényképet tanulmányozva a bal felső sarokban egy érdekes figurára bukkant Molnos Péter. A többi alaknál jóval idősebb, különös tekintetű férfi tartja maga előtt a rajzát. A Csontváry önarcképeket ismerve azonnal sejthető, hogy itt a „cédrusok atyja” szuggerálja az objektívet és minket.

A pályakezdők elszántsága látszik a képen

Ha kinagyítva nézzük meg ezt az ábrázatot, az szinte üt! 120 év távlatából is – a kép feltehetően 1894-ben készült – érezni lehet, hogy ebben az emberben iszonyatos erők munkálnak. Nincs semmi és senki, aki feltartóztathatná az úton, aminek végigjárását maga elé tűzte. München csak az első állomása volt ezen a rögös ösvényen – a Napúton –, hiszen a következő évek során bejárta Nyugat- és Dél-Európát, a Közel-Keletet és még Egyiptomba, vagyis Afrikába is eljutott. Mindenhol a nagy motívumot kereste, pedig nem is kellett volna kimozdulnia otthonról.

Nem mondom, hogy ott volt a szeme előtt, mert szerintem a szeme volt az. Jobban mondva a tekintete.

Átható tekintet

Most pedig jöjjön a korszakalkotó felfedezésem! Ez a fickó kancsal! És szégyellte. Ezért sem készült róla közeli fényképfelvétel. Egyszerűen kerülte a kamerát, vagy hátat fordított neki. A fiatalkori fotóját ismét megnézve már értem, hogy miért mellé néz a fényképezőgépnek. Mert így nem látszik, hogy a bal szeme rakoncátlankodik. Az önarcképeit olyan tökéletes szemtengellyel festhette meg, amilyennel csak szerette, de a fotoshopot akkoriban még nem ismerték.

1894-ben azonban egy óvatlan pillanatban mégis elkészült ez a bizonyos csoportkép, s így lelepleződött a festő egyik titka a sok közül. Mindenki megnyugodhat, maradt még pár, ami megfejtésre vár.

U. i.: Ha pedig valaki kicsit olvasgat a kancsalságról, mindenhol azt találja, hogy ez nem csak szépséghiba. A térlátást és a fényérzékelést is befolyásolja. Vagyis így talán érthető, miért olyan különlegesek Csontváry színei, motívumai.

Nácsa János

Csontváry Kosztka Tivadar 1881-ben azt írta Keleti Gusztávnak, a Magyar Iparművészeti Főiskola rektorának, hogy nincs ideje a festészettel foglalkozni. Édesapját kell ugyanis támogatnia, aki akkoriban orvosnak tanult. A furcsa kifogás valójában az igazság volt, s Kosztka László 66 éves korában tényleg megszerezte a dr. rövidítést a neve elé.

Az említett levélben a leendő festő egyébként hibásan, 62 évesnek írja le édesapját. A levél megszületésekor Kosztka László valójában 65 éves volt, de ez a három év ide vagy oda, nem nagyon számít, az eset mindenképp érdekes.

A későbbi festő mindkét ismert életrajzában szentelt pár mondatot atyjának, aki feltehetően példaképül szolgálhatott a szorgalmas, de megszállott Tivadarnak.

Az egyik életrajzában így ír édesapjáról:

„Dr. Kosztka László b. atyám volt orvostudor és gyógyszerész; nem dohányzott és nem ivott. Meghalt Jászapátiban, 1904-ben 88 éves korában. Apám passziói voltak a vadászat és a rakétakészítés. Házunkban az agár, kopó, vizsla, sokszor farkaskölykök, rókák, baglyok neveltettek, az éneklőmadarak egész serege hangversenyezett.”

A másikban sem feledkezik meg róla:

„Atyám tiszteletből a rendőrkapitányi és postai teendőket is végezte, szabad idejét pedig vadászattal és tűzijátékkal töltötte. Középtermetű, hízásra hajlamított természetű, szeszesitalokkal, dohányzás és kártyázással nem törődő egyszerű, de energikus ember volt; a vadászat kedvéért állandóan tartott egy ügyes vadász laboránst.”

Dr. Kosztka László (1816-1904) valódi reneszánsz ember lehetett. Gyógyszerész volt alapvetően, de ezzel nem elégedett meg és a mai nyugdíjkorhatáron túl megszerezte az orvosi diplomáját is. Szerencséje volt, hiszen szép kort ért meg, még 22 évig viselhette új címét. Ahogyan fia is írta róla, a rend fenntartása és a postaküldemények célba juttatása szintén fontos volt neki, ahogyan a természet is. A legérdekesebb azonban a tűzijátékok iránti vonzódása. Mint gyógyszerész, bizonyára nem állt tőle távol, hogy vegyszerekkel bajlódjon, jó ismerője lehetett azok tulajdonságainak.

Nem csoda tehát, hogy fia a mesterségét és ábrándos személyiségét is örökölte. Igaz, a magát később Csontvárynak nevező fiú nem a lőport méricskélte, hanem a festéket kevergette.

Nem tudni, Keleti Gusztáv válaszolt-e Csontváry legutóbbi levelére, de a posta akkori gyorsaságát figyelembe véve ezt nem tartom valószínűnek. Kosztka Tivadar azonban mégis írt, vagyis inkább magyarázkodott. Olyan kifogást talált a nagy elszántságának elodázására, ami manapság is ritkaságszámba menne, nemhogy akkoriban. Az apja orvosi tanulmányait kell finanszíroznia, ezért nem szentelheti napjait a festészetnek.

„Nagyságos Úr!

A helyzet oly erős lánccal övez körül, hogy mielőtt Nagyságod bölcs nézetét bírnám – nemcsak szükségesnek, de egyszersmind kötelességemnek tartám a tollat megragadni. …

Atyám, aki Budapesten lakik, az orvosegyetem hallgatója, – illetve most már szigorló orvos – arról értesít ma, hogy egynek szigorlati határnapot nem adnak. S hogy magánosnak az előkészület úgynevezett „kurzus” felülmúlja anyagi erejét – s ennek következtében az utolsó vizsgával várnia kell júniusig.

Minthogy eddig szegény atyámat – ki ma már 62 éves – ezen törekvésében anyagilag támogattam, s ezen támogatást ezentúl sem nélkülözheti. Szívem vérezne, ha miattam e kivitelben akadályoztatnék. Tehát az, amire már gondoltam, s mi fölött még nem határoztam: t.i., hogy jelen pályámat bizonytalan időre felfüggesztve, helyzetemet a jó sorsra bízva, s minden percét a napnak rajzra, illetve a festészetnek szentelem – ezt egy időre, azaz júniusig, míg kedves, jó Atyám önállóságra nem tesz szert – függőben hagyni kényszeríttetem. …

Meg kell vallanom Nagyságodnak azt is, hogy alig vártam már egy szép napot – ami sikerült is, múlt szerdán – Poprádra rándultam az úgynevezett Husz-park sarképület egyik szobájából rátekinthetni a remek Kárpátcsoportra. S ekkor határoztam el magamban, hogy e sziklacsoportot első olajfestményemhez használom fel s festem is azóta a tájképet, de csak elmémben.

A nagy Tarpatak a Tátrában (1904-05)

Végül azon tiszteletteljes kéréssel fordulok Nagyságodhoz, valjon a festészetet illetőleg nincs-e valami elméleti könyv vagy valami bevezető vagy útmutató a kezdőre nézve, hogy annak idején, amikor komolyan megragadhatom az ecsetet, ezzel is készen lehessek. …

Egyébiránt fogadja nagyságod legmélyebb tisztelet mellett nagyrabecsülésem kifejezését, s maradtam legkisebb szolgája.

Iglón, 1881. február 20-án

legkisebb szolgája

Kosztka Tivadar”

Akármilyen furcsa is volt a magyarázat, mégis igaznak bizonyult. Csontváry továbbra is a munkájának élt, támogatta az apja orvosi tanulmányait, majd módszeresen gyűjteni kezdte a pénzt a saját festészeti karrierjének elindításához. Gács községben patikát nyitott, és gyógynövényeket termesztett. Amikor elérkezettnek látta az időt (41 éves korában) bérbe adta a gyógyszertárat és a kertet, a bevételekből és a megtakarításaiból Münchenbe utazott festészetet tanulni. Tizenhárom évvel a Keleti Gusztávval folytatott levelezés után végre belevághatott terve megvalósításába, egész nap a festészettel foglalkozhatott.

Mint említettem, Keleti Gusztáv újabb levele nem maradt az utókorra, de Csontváry válasza ismert, s ebben a későbbi festő idéz pár dolgot a rektor úrtól. Az iglói patikussegéd minden szót úgy képes értelmezni, hogy az a hasznára váljon. Megrajzol bármit, amit kér tőle a pártfogójának képzelt tudós, sőt inspirálja is. Nem öreg ő még a művészi karrierhez, ráadásul egészséges és szorgalmas is egyben.

„Nagyságos Úr!

Múlt évi december 15-én kelt nagybecsű sorait figyelemmel olvastam, s a felbátorító részét a gyakorlatra is kiterjesztettem, e szavaknak: „ha próbára akarja tenni képességét, rajzoljon egy téli tájképet a természet után” – nagyszerű hatásuk volt. A mit az ide mellékelt tájkép mutatja, egy ugrással elértem azon célt, melyet őszintén mondva Nagyságod szíves levelének elolvasása előtt egy évi folyton szorgalmas másolgatás után elérni nem véltem, hanem csak óhajtottam. …

Ami azt illeti, hogy a: ”régi jó festészek nagyobb része korán kezdte – s ha beállott segédnek, tanoncnak, azonnal szakszerű vezetés alá került”: Ha tehát nagyságod bennem azon képességet felfedezni vél, amely egyszersmind érdemes legyen a szakszerű vezetésre is, itt állok, még csak 27 éves vagyok s önérzettel mondhatom, hogy jöjjön, aminek jönnie kell, meg nem ijedek azon óriási feladattól, mely vállaimra nehezedni fogna. Egészségem ép, akaratom acélozott, szorgalommal versenyre szállok a hangyával s kitartásban – jól ismerem magam – csalódni szinte nem fogok. …

Mindamellett, hogy ezen első rajzom árván minden támogatás nélkül hagyni szándékom volt – lelketlenséget követnék el rajta, ha mellé nem állnék néhány szóval. Az időhiány – s ez okozta hosszúra húzás-vonás, ide-oda dobatás, a sok laikus praclizása s eszközök részint hiánya s azok hiányos volta, hát még az időjárás, noha ez a teteje tán a művészek bosszúságának.

Rajzomon a Tátra délután 1-től fél 3-ig készült, s mivel sötétedni készült, az ég el sem készülhetett. … De hol az idő s az alkalom, ami ily munkához szükséges, … hogy ha körülményeim okkal-móddal meg nem változnak, s ha minden tájképrajz oly időre húzódik elkészülése, akkor egy év alatt csak 8 darab fogna kezemből kikerülni, s 20 év alatt csak 160, mint ha minden időt reá szánnék, 3 év alatt kényelmesen elérhetnék.

Különben minden attól függ, milyen szemmel nézi Nagyságod a próbarajzaimat, … méltóztassék az eldöntéssel kissé várni, míg egy másik és pedig már tökéletesebb rajzzal szolgálhatok. Az időt nem jelezhetem, mert főnököm is beteg s így kimenő napjaim amíg egészsége helyre nem áll, nem lehetnek. Szobám is sötét, s lámpafénynél az igen finom, talán hajszálmunkának nevezhető dolog bizony igen lassan kerül ki kéz alól.

Egyébiránt nagyságod az eddig is irántam, mint ösmeretlen iránt tanúsított jó indulatát tovább is tisztelettel kérem, s kérem egész illemmel úgy becses nézeteit, mint rajzomnak a visszaküldését is.

Fogadja végül nagyságod nagyrabecsülésem legbensőbb kifejezését, s vagyok mindenkor a legkisebb szolgája.

Iglón, 1881. február hó 3-án.

Kosztka Tivadar”

A Tátra napjainkban

Csontváry megvédi a rajzát, amit „lelketlenség” lenne vele szemben elmulasztani. Hivatkozik mindenre, amire csak lehet, időhiányra, sötétedésre, az eszközökre, a főnöke betegségére, de még a laikusok praclizására is, jelentsen ez bármit.

Mindezek tetejében még ki is oktatja az akadémikust, hogy egyszerűen nézze jó szemmel a műveit, meg várjon már egy csöppet és küld még ezeknél is jobbat. Különben meg postázza már vissza a munkáit, sokat dolgozott rajtuk. Nehogy megtartsa a remekműveket!

Mindezt teszi olyan cirádás stílusban, hogy kénytelen voltam kihagyni pár mondatot, mert olvashatatlannak ítéltem azokat. Ilyenkor három pontot (…) tettem. Az egyik kipontozott részen egyébként Csontváry épp arról ír, hogy nem akarja szaporítani a szót, nehogy önteltnek nézze őt a címzett.

Csontváry nem várt a válaszra és pár nap múlva újabb levelet küldött Keleti Gusztávnak. Az utolsó, fennmaradt írását a Magyar Iparművészeti Főiskola rektorához holnap találhatják meg a blogon kitartó olvasóim. Ígérhetem, az mindent visz!

Mindegy, ki, mit mond, aki elhivatott, annak csak a szent cél lebeg a szeme előtt. Ez viszi előre a világot, de én például nem szeretnék ilyen emberrel rokonságba kerülni. Nem tudom, milyen lehetett Kosztka Tivadar közelében élni, de talán nem véletlen, hogy soha sem alapított családot.

A meg nem lelt családi boldogság látomása – Mária kútja Názáretben

Keleti Gusztáv, a Magyar Iparművészeti Főiskola rektora beleesett a csapdába és válaszolt pályakezdő festőnk levelére. Őszinte volt vele, bár rendkívül udvarias is egyúttal. A később Csontváry néven alkotó hősünk hasonlóan cirádás stílusban fejezte ki háláját. Van, amit megfogad a tanácsokból, de alapjában nem tágít a mániájától. Amit elkezdett, azt el is végzi, sőt, az ő esetében helytállóbb a „be is teljesíti” kifejezés. A mai motiváló sikerkönyvek elbújhatnak mögötte, olyan nagyszerűen hergeli bele magát a sikerbe. Aminek el kell jönnie, s ebben egyáltalán nem kételkedik. Okoskodásaim helyett jöjjön a válaszlevél:

„Nagyságos Úr!

Folyó hó 9-én kelt nagyrabecsült soraira engedje meg Nagyságod azt az észrevételt tennem, miszerint azok atyailag hatottak reám, s hogy becses figyelmeztetései nem bénítólag, hanem komoly elhatározásomban mindenkor buzdítólag fognak hatni, s őszintén mondhatom, hogy Nagyságod viszonti őszintesége a sorok elolvasása után azonnali meggyőződésemet csak növelé. S azt, hogy hosszú ideig gyakorlat s lankadatlan kitartás és szorgalom nélkül a festészetre komolyan gondolnom sem nem lehet – de nem is szabad – szinte magamévá tevém.

Mindazonáltal a körülmények, s az adott szavam, mely előtt meg kell hajolnom, arra kényszerítenek, hogy az ecsetet kezembe fogjam, s azon téli tájképet – melynek háromszorosával ma vagy holnap készen is leszek – lenégyszeresítsem. S, ha ez megtörtént – sikerüljön jól vagy rosszul – az ecsetet félre dobom addigra, míg a rajzolás minden ízében kellő gyakorlatra szert nem teszek.

A monumentális épületekre vonatkozólag Nagyságod szíves észrevételét teljes megnyugvással, sőt szívesebben fogadom el, mint a helybeli laikusok hízelgéseit, melyek a kezdőnél inkább ártanak, mint sem használnak.

Ami pedig a rajztanárt illeti, itt helyben csak egy van, s ennek is ezer a dolga, az ember a legjobb akarat mellett sem férhet hozzá. Pedig el sem titkolhatom, miszerint érzem hiányát a szakszerű vezetésnek, egyúttal azonban arról is meg vagyok győződve, hogy az e téreni haladás csakis vasszorgalmam s lankadatlan kitartásom eredménye lehet s ha számtalan művész, kiknek nevét a „Jellem” s az „Őnsegély” c. munkákban feljegyezve láttam, önerejükből fel tudtak hatolni a művészet tetőpontjáig, miért ne tudnék én is? Elvem, el ne csüggedni!

Azon reménnyel zárom soraim, hogy egy év múlva szabadjon rajzaimat Nagyságodnak bemutatni.

Fogadja Nagyságod úgy köszönetem, mint a legmélyebb tisztelet melletti nagyrabecsülésem kifejezését,

Kosztka Tivadar

jogot végzett, okleveles gyógyszerész”

Keleti Gusztáv válasza sajnos ma már nem lelhető fel, de Csontváry ismét írt a rektornak, megemlítve, hogy nagyon köszöni az újabb levelet. Vagyis a „jogot végzett, okleveles gyógyszerész” nem várt egy teljes évet a következő jelentkezéséig. Vicces, hogy a neve alá odabiggyeszti a képzettségét is, mintha ezzel jelezné, neki joga van felülbírálni egy akadémikus tanácsait. Még akkor is, ha ő amatőr, mert lesz ez még máshogyan is! És lett.

Holnap azt is megtudhatják kitartó olvasóim, hogyan folytatta postai ámokfutását festőnk, hiszen következő levele akkor már olvasható lesz a blogon.

A XIX. században még szokás volt a levelekre válaszolni, akármilyen elmeroggyant is írta azt. Így tett Keleti Gusztáv, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja is. Ha már levelező, ugyebár!

A Magyar Tudományos Akadémia (Dörre Tivadar alkotása)

„Tisztelt Úr!

A bizalom, melyet f. évi november 30-án hozzám intézett levelében irányomban tanúsítani szíveskedett, viszont uraságod irányában leplezetlen nyíltságra kötelez.

Így fogott fel helyzetemet kötelességemnek tekintem kijelenteni, hogy a rajzoláshoz való kedv, mely uraságodban felébredett, magában véve még korántsem azonos a tehetséggel; legalább nem oly fokú tehetséggel, mely ésszerűen arra indíthatná uraságodat, hogy ezen első zsenge kísérlet után mindjárt az olajfestészetre térjen át.

Ne vegye rossz néven, ha kimondom, miszerint nagy illúziónak tekintem Uraságod azon állítását, hogy nem képzelhet el olyan monumentális épületet, melyet a bemutatott rajzkísérletek sikere alapján lemásolni ne tudna.

Oda több kell s a legnagyobb művészeti lángész ily eredménye csak komoly, évekig tartó gyakorlat és szakszerű vezetés mellett juthat el. És ha uraságod el is kezdi az olajfestést, csak dilettáns próbálgatás lesz az, melyet a szakférfi játszi kedvtelésnél egyébnek nem tekinthet, komoly foglalkozásnak el nem ismerhet.

Tisztelt úr! Mindazokra nézve, melyeket levélben tőlem kíván, levélbeli utasítás, ha ívekre terjedne is, elégtelen s ennél fogva engedje meg, hogy minden eredmény kilátása nélkül ily munkába bele sem fogok.

És midőn rajzait, melyek egy 10-13 éves gyermek első kísérleteinél nem állanak magasabb fokon, ezennel visszaküldöm. Legyen szabad csupán egy tanáccsal szolgálnom: azzal t. i., hogy ha önmagában kedvet érez a rajzoláshoz, iparkodjék ezen szakma helybeli képviselőjével, egy odavaló tapasztaltabb helybeli rajztanítóval érintkezésbe lépni és utasításait kikérni. Ennek akár mint műkedvelő, akár mint a rajztanulásra komolyan elszánt fiatal férfiú, egyelőre sokkal nagyobb hasznát fogja venni, mint oly írásbeli eszmecserének, melyre ez idő szerint még a kölcsönös megértés alapja hiányzik.

Fogadja Uraságod tiszteletem kifejezését.

Keleti Gusztáv”

A rektor igyekezett úr maradni, nem tudom, mennyire eshetett ez a nehezére. Keményen fogalmazott azonban, amikor Csontváry alkotásait egy 10-13 éves gyermek első kísérleteivel helyezi egy szintre. Meg amikor kifejtette, hogy a „kölcsönös megértés alapja” hiányzik kettőjük között, ezért még tanácsot sem adhat. Meg különben is, „minden eredmény kilátása nélkül” ő nem kezdi magyarázni a festészet fogásait.

Mindez rendkívül ésszerűen hangzik, de mégsem az. Akkor, amikor a szenvedély előtör az emberből, az ész hangja csak üres makogás. Ezt a szegény akadémikus nem látta be, így kétséges, hogy egyáltalán alkalmas volt-e a posztja betöltésére. Az amatőr Csontváry nem is hagyta ennyiben a dolgot és gyorsan pennát ragadott, hogy tovább idegesítse a tudós uraságot. Válaszlevele holnap olvasható lesz itt.

Keleti Gusztáv, gondolom, nem hitte, hogy hall még egyszer erről az iglói őrültről, valami Kosztka Tivadarról. A később önmagát Csontvárynak nevező figura, azonban nem hagyta magát és ismét tollat ragadott, meg sem várva a korábbi irományára a választ. Íme, itt a Magyar Iparművészeti Főiskola rektorához írott második levele!

„Nagyságos Úr!

Ide mellékelni bátorkodom – nagyobbítva azon rajzot, melyet lefesteni szándékozom; s hogy ezen szándékom immár bennem erős határozattá vált, kitűnik abból, hogy jelen tiszteletteljes soraim kíséretében azon ismételt alázatos kéréssel fordulok Nagyságodhoz, miszerint a címét hol szerezhetem meg, a hozzávaló eszközöket velem mielőbb közölni kegyeskedjék.

Kérelmem azon részétől, mely a megszerzést s az elküldést – ami mindenesetre tőlem, mint idegentől, merész lépés volt, amennyiben az ilyesmi terhes dolog is – illeti, ezennel bocsánat esdése mellett elállok, arra azonban, hogy mire figyeljek a festésnél, s hogy keverjem és kezeljem azokat, útmutatását, mely reám nézve felette becses volna, tőlem megtagadni ne méltóztassék.

Végül megjegyezni bátorkodom azt is, hogy most ugyanezen tájképet négyszeresítem irónnal, s jövő hét elején készen is leend; ha tehát Nagyságodnak ideje engedné addig nekem felelhetni, örömömnek kifejezést alig találhatnék.

Egyébként fogadja Nagyságod előlegesen a köszönetemet, mély tisztelettel vagyok

Iglón, 1880 december 10-én

Kosztka Tivadar”

Egyszerűen kiprovokálja, hogy a címzett foglalkozzon vele. Nincs mit tenni, a rektor úrnak nyilatkoznia kell! Már rajzot is küldött az a vidéki senki, és olyanokat ír, hogy: „útmutatását, mely reám nézve felette becses volna, tőlem megtagadni ne méltóztassék”. Sőt, határidőt is szab a válaszra: „jövő hét elején készen is leend; ha tehát Nagyságodnak ideje engedné addig nekem felelhetni, örömömnek kifejezést alig találhatnék”.

És csodák csodája, Keleti Gusztávban válaszolt. Talán úgy gondolta, hogy ezzel lerázhatja a ráakaszkodott, szerencsétlen flótást. Az általa írott levél holnap felkerül ide, addig ízlelgessük a korabeli nyelvezet zamatát, olvassuk el párszor Csontváry levelét!

Játsszon el azzal a gondolattal, kedves Olvasó, hogy ön Keleti Gusztáv! Most 1880 van és ön festő, grafikus és műkritikus, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, a Magyar Iparművészeti Főiskola rektora. A posta egyszer csak az alábbi levelet hozza. Mit gondolna ön a levél feladójáról?

Keleti Gusztáv (1834-1902)

„Nagyságos Úr!

Igló, 1880. november 30-án

Hogy ezen tiszteletteljes soraimmal Nagyságodhoz fordulni bátorkodtam, ezen vakmerőségem csakis a helyi viszonyok és a jelen körülményeimnek betudni méltóztassék.

Alázatos kérelmem oda irányul az ide mellékelt rajzok támogatásával, miszerint az alább kérelmezettekre atyai jóindulattal becses nézeteit velem közölni kegyeskedjék.

Mindenekelőtt megjegyezni szerencsém van azt, hogy életemben múlt hó 13-áig, amikor is az első karcolattal a papirost elpiszkolni mertem, kezemben soha semmiféle rajz nem volt. De még az iskolában akkor (18)60-70-ig sem tanítottak erre. Így tehát azon eszme, hogy én rajzoláshoz kezdek, pusztán a véletlenségen alapszik; s hogy rövid idő alatt már annyira vittem, miszerint kivéve a nyári fákat, oly képességet érzek magamban, hogy nem képzelhetek oly monumentális épületet, amelyet lemásolni képes nem volnék. Ezzel sem elégszem meg, hanem amikor az ide mellékelt téli tájkép II. sz. e hó 12-én elkészült, örömömben azt fogadtam magamnak, hogy ugyanazt négyszeresítve olajos festékkel lefestem, s azzal még ez év végéig elkészülök.

Mély tisztelettel kérem Nagyságodtól azt, valjon lehetséges-e egy hónap alatt, illetve három hét alatt egy ilyen festménnyel kész lenni – vagy sem? Ha igen, úgy méltóztassék a móddal megismertetni, mi minden szükséges ehhez, a festéket hol szerezhetem, milyen ecseteket vegyek, s hogy kezeljem, t.i. a festéket hígítsam, avagy már készen is kaphatni, milyen vászonra fessek, hogy kell és mivel annak alapot adni, használjam-e a vonalzót és milyet az éles határok húzására, avagy az egész kép szabad kézből készüljön? Továbbá sejtelmem a festészetről, illetve az olajos festék sajátságaira nézve, mit szépítsem a valót, bizony csak az úgynevezett mázolásig (anstreichen) terjed.

Végül, hogy kezdjem a munkát, kifeszítsem, avagy leszögezzem, vagy felakasztva úgy fessek a vászonra? Mindezek a tapasztalt festő előtt oly kicsiségek, melyekről már rég megfeledkezett, előttem azonban minden új s nincs fogalmam azon mód és eszközökről, melyek segítségével kifejezést adhatnék annak, mi bennem – a sötétség fátyolával burkolva – életre ébredni vágy. S hogy felébresszem, illetve próbára tegyem magamat, azaz vélt képességet, szükségem van Nagyságod nemes keblére vagyis a magyarázatra. Ha sikerül oly tökélyre vinnem a négyszeresített téli kép kifejezését, hogy azt Nagyságodnak is megmutathatom megbírálás végett; a legnagyobb örömmel, esetleg személyesen is kilátásba helyezem.

Megemlítendőnek tartom azt is, ha Nagyságod célszerűbbnek véli az ily elkerülhetetlen szükséges eszközöknek t.i. fehér-fekete szürke színű, esetleg tégla színű festék, ecsetek s a vászonból biztosítékul 2 drb. stb. effélének ízléséhez mérten azonnali megszerzését, csak hálás köszönettel lehetek ily rendkívüli szívességért, amit is, ha esetleg erre kerülne a dolog, puszta utánvétel mellett címemre elküldeni méltóztassék.

Fogadja Nagyságod türelméért s esetleg szívességéért őszinte köszönetemet, legmélyebb tisztelettel:

Kosztka Tivadar”

Így kezdte tehát a ma egy-egy képével aukciós rekordokat döntögető Csontváry Kosztka Tivadar a művészi karrierjét. Őt természetesen nem lehetett egyszerűen lerázni, ha kidobták az ajtón, bemászott az ablakon. Írt még pár levelet Keleti Gusztávnak, amelyeket ezen a blogon hamarosan elolvashat bárki. A következő levél holnap kerül ide. Valóságos szappanopera, érdemes tehát figyelemmel követni!

***

Csontváry Keleti Gusztávnak írt leveleit Bényi László kutatta fel a Képzőművészeti Főiskola irattárában, és a Magyar Művészet XII. évfolyam 10. számában (1936. október) tette közzé. Az eredeti fogalmazványok Gerlóczy Gedeon örökségében vannak.