Mindegy, ki, mit mond, aki elhivatott, annak csak a szent cél lebeg a szeme előtt. Ez viszi előre a világot, de én például nem szeretnék ilyen emberrel rokonságba kerülni. Nem tudom, milyen lehetett Kosztka Tivadar közelében élni, de talán nem véletlen, hogy soha sem alapított családot.
A meg nem lelt családi boldogság látomása – Mária kútja Názáretben
Keleti Gusztáv, a Magyar Iparművészeti Főiskola rektora beleesett a csapdába és válaszolt pályakezdő festőnk levelére. Őszinte volt vele, bár rendkívül udvarias is egyúttal. A később Csontváry néven alkotó hősünk hasonlóan cirádás stílusban fejezte ki háláját. Van, amit megfogad a tanácsokból, de alapjában nem tágít a mániájától. Amit elkezdett, azt el is végzi, sőt, az ő esetében helytállóbb a „be is teljesíti” kifejezés. A mai motiváló sikerkönyvek elbújhatnak mögötte, olyan nagyszerűen hergeli bele magát a sikerbe. Aminek el kell jönnie, s ebben egyáltalán nem kételkedik. Okoskodásaim helyett jöjjön a válaszlevél:
„Nagyságos Úr!
Folyó hó 9-én kelt nagyrabecsült soraira engedje meg Nagyságod azt az észrevételt tennem, miszerint azok atyailag hatottak reám, s hogy becses figyelmeztetései nem bénítólag, hanem komoly elhatározásomban mindenkor buzdítólag fognak hatni, s őszintén mondhatom, hogy Nagyságod viszonti őszintesége a sorok elolvasása után azonnali meggyőződésemet csak növelé. S azt, hogy hosszú ideig gyakorlat s lankadatlan kitartás és szorgalom nélkül a festészetre komolyan gondolnom sem nem lehet – de nem is szabad – szinte magamévá tevém.
Mindazonáltal a körülmények, s az adott szavam, mely előtt meg kell hajolnom, arra kényszerítenek, hogy az ecsetet kezembe fogjam, s azon téli tájképet – melynek háromszorosával ma vagy holnap készen is leszek – lenégyszeresítsem. S, ha ez megtörtént – sikerüljön jól vagy rosszul – az ecsetet félre dobom addigra, míg a rajzolás minden ízében kellő gyakorlatra szert nem teszek.
A monumentális épületekre vonatkozólag Nagyságod szíves észrevételét teljes megnyugvással, sőt szívesebben fogadom el, mint a helybeli laikusok hízelgéseit, melyek a kezdőnél inkább ártanak, mint sem használnak.
Ami pedig a rajztanárt illeti, itt helyben csak egy van, s ennek is ezer a dolga, az ember a legjobb akarat mellett sem férhet hozzá. Pedig el sem titkolhatom, miszerint érzem hiányát a szakszerű vezetésnek, egyúttal azonban arról is meg vagyok győződve, hogy az e téreni haladás csakis vasszorgalmam s lankadatlan kitartásom eredménye lehet s ha számtalan művész, kiknek nevét a „Jellem” s az „Őnsegély” c. munkákban feljegyezve láttam, önerejükből fel tudtak hatolni a művészet tetőpontjáig, miért ne tudnék én is? Elvem, el ne csüggedni!
Azon reménnyel zárom soraim, hogy egy év múlva szabadjon rajzaimat Nagyságodnak bemutatni.
Fogadja Nagyságod úgy köszönetem, mint a legmélyebb tisztelet melletti nagyrabecsülésem kifejezését,
Kosztka Tivadar
jogot végzett, okleveles gyógyszerész”
Keleti Gusztáv válasza sajnos ma már nem lelhető fel, de Csontváry ismét írt a rektornak, megemlítve, hogy nagyon köszöni az újabb levelet. Vagyis a „jogot végzett, okleveles gyógyszerész” nem várt egy teljes évet a következő jelentkezéséig. Vicces, hogy a neve alá odabiggyeszti a képzettségét is, mintha ezzel jelezné, neki joga van felülbírálni egy akadémikus tanácsait. Még akkor is, ha ő amatőr, mert lesz ez még máshogyan is! És lett.
Holnap azt is megtudhatják kitartó olvasóim, hogyan folytatta postai ámokfutását festőnk, hiszen következő levele akkor már olvasható lesz a blogon.
