Minden zseni őrült egy kicsit? A mi átlagos fogalmaink szerint bizony az. Csontváry Kosztka Tivadart kortársai még csak tehetségesnek sem tartották, csak nagyon furcsa figurának. A tekintetéből ítélve ezen nem is csodálkozhatunk.

Sokáig azonban nem látszott Kosztka Tivadar Mihály gyógyszerésztanoncon, hogy művészi tehetséggel van megverve. Ifjúkori fényképén a tizenkilencedik századi divat szerint hordta a frizuráját, visszafogott eleganciával viselte ruháit. Az alábbi fotón magabiztosan néz a fotómasina mellé, bajsza és szakálla épphogy pelyhedzik.

Itt még előtte áll a polgári jólétet biztosító jövő

Miután az ihlet hatalmába kerítette és a megszállottság erőt vett rajta, a külseje is jelentősen megváltozott. Sokáig azonban csak a saját önarcképei alapján tudtuk elképzelni, hogyan nézett a világra a küldetéstudatos Csontváry. Ismert volt ugyan két fotó, ami már az idősödő festőt ábrázolta, de az egyiken olyan távol állt, hogy ha nem tudjuk, ő van a képen, akkor fel sem ismerjük. A másik, igazán rejtélyes fényképen pedig oldalról, kicsit hátulról látható a mester, amint épp turistának öltözve valamit nagyon figyel.

Itt már a háta mögött hagyta a gyógyszerészetet

Néhány éve azonban Molnos Péter, művészettörténész alaposabban megnézett egy csoportképet, amely Hollósy Simon müncheni tanodájában készült. Ide járt rövid ideig Csontváry, aki akkor már elmúlt 40 éves. Későn érő típus volt. (Csontváry édesapja 66 évesen szerezte meg orvosi diplomáját, tehát a festő még nem is volt nagyon elkésve.)

A fényképet tanulmányozva a bal felső sarokban egy érdekes figurára bukkant Molnos Péter. A többi alaknál jóval idősebb, különös tekintetű férfi tartja maga előtt a rajzát. A Csontváry önarcképeket ismerve azonnal sejthető, hogy itt a „cédrusok atyja” szuggerálja az objektívet és minket.

A pályakezdők elszántsága látszik a képen

Ha kinagyítva nézzük meg ezt az ábrázatot, az szinte üt! 120 év távlatából is – a kép feltehetően 1894-ben készült – érezni lehet, hogy ebben az emberben iszonyatos erők munkálnak. Nincs semmi és senki, aki feltartóztathatná az úton, aminek végigjárását maga elé tűzte. München csak az első állomása volt ezen a rögös ösvényen – a Napúton –, hiszen a következő évek során bejárta Nyugat- és Dél-Európát, a Közel-Keletet és még Egyiptomba, vagyis Afrikába is eljutott. Mindenhol a nagy motívumot kereste, pedig nem is kellett volna kimozdulnia otthonról.

Nem mondom, hogy ott volt a szeme előtt, mert szerintem a szeme volt az. Jobban mondva a tekintete.

Átható tekintet

Most pedig jöjjön a korszakalkotó felfedezésem! Ez a fickó kancsal! És szégyellte. Ezért sem készült róla közeli fényképfelvétel. Egyszerűen kerülte a kamerát, vagy hátat fordított neki. A fiatalkori fotóját ismét megnézve már értem, hogy miért mellé néz a fényképezőgépnek. Mert így nem látszik, hogy a bal szeme rakoncátlankodik. Az önarcképeit olyan tökéletes szemtengellyel festhette meg, amilyennel csak szerette, de a fotoshopot akkoriban még nem ismerték.

1894-ben azonban egy óvatlan pillanatban mégis elkészült ez a bizonyos csoportkép, s így lelepleződött a festő egyik titka a sok közül. Mindenki megnyugodhat, maradt még pár, ami megfejtésre vár.

U. i.: Ha pedig valaki kicsit olvasgat a kancsalságról, mindenhol azt találja, hogy ez nem csak szépséghiba. A térlátást és a fényérzékelést is befolyásolja. Vagyis így talán érthető, miért olyan különlegesek Csontváry színei, motívumai.

Nácsa János